Miért kezeli a visszateszted új rezsimként a volatilitási kiugrást?

A volatilitáscélzó stratégia csökkenti a pozícióját, amikor a mért volatilitás emelkedik, majd növeli a kitettséget, ahogy csökken a volatilitás. Ez egyszerűnek hangzik, egészen addig, amíg egy sokk az egekbe nem löki a becslést. A becslési módszertől és az újrasúlyozási szabálytól függően a stratégia heteken át csökkentheti a kitettséget az esemény után, csak a fellendülés után vásárolhat vissza, vagy zajosan ingadozhat a pozíciója.

Három megvalósítási hiba okozza a problémák jelentős részét. Mindegyik azt eredményezheti, hogy egy ésszerű kockázati szabály haszontalannak vagy éppen briliánsnak tűnik a visszatesztben. A javítás azzal kezdődik, hogy eldöntjük, mit kell szabályoznia a célértéknek, majd ehhez igazítjuk a becslést és a kereskedési ütemezést.

1. hiba: Az utolsó volatilitásbecslést előrejelzésként kezeljük

A gördülő szórás egy választott időablak összefoglaló mutatója. Nem tudja, hogy a következő kereskedési nap nyugodt vagy viharos lesz-e. A rövid időablak gyorsan reagál a sokkra, de a sokk mintából való kikerülése után is magasan maradhat a becslés. A hosszú időablak mindkét irányban lassan változik.

Vegyünk egy stratégiát, amely 10%-os évesített volatilitást céloz egy 20 napos becsléssel. Ha a becslés 10%-ról 25%-ra ugrik, egy egyszerű, volatilitással fordítottan arányos szabály a korábbi szint 40%-ára csökkenti a kitettséget. Amikor a sokk kikerül az időablakból, a becslés hirtelen visszaeshet, a kitettség pedig megugorhat. Az így kialakuló pályát legalább annyira meghatározza az időablak, a hozamok idősora és az újrasúlyozás ütemezése, mint maga a célérték.

A probléma gyakran abban mutatkozik meg, hogy a pozíció az árfolyamesés után elad, majd az árfolyamok felpattanása után állítja vissza a kockázatot. Ez önmagában nem bizonyítja, hogy a szabály hibás: lehet, hogy éppen az a célja, hogy visszafogja a kockázatot egy viharos időszakban. A csak realizált volatilitást közlő visszateszt viszont elfedheti a forgalomban és a késleltetett piaci részvételben megfizetett árat.

Teszteljünk több időablakot ugyanazon az időszakon, és vizsgáljuk meg a kitettség alakulását a sokkok körül. Előrejelző modellre akkor lehet indokolt áttérni, ha javítja a mintán kívüli döntéseket, de egy kifinomultabb becslés pusztán attól még nem érdemel bizalmat, hogy simább vonalat ad.

2. hiba: Korlátozzuk a pozícióméretet, majd úgy teszünk, mintha elértük volna a célértéket

A volatilitáscélzást általában egy szorzóval valósítják meg. Egyszerűsített alakja a célvolatilitás osztva a becsült volatilitással, majd ezt megszorozzuk a stratégia alapértelmezett pozíciójával. Tőkeáttételes piacokon a szorzó nagyra nőhet, ha alacsony a becslés. A fejlesztők gyakran maximális értéket állítanak be, ami visszateszteléskor megfontolt döntés, de megváltoztatja a szabályt.

Tegyük fel, hogy a célérték 12%, a becsült volatilitás 4%, az alapértelmezett pozíció pedig 1.0. A nyers szorzó 3.0. Ha a felső korlát 1.5, a stratégia nem tudja elérni a kívánt kitettséget. Ha viszont a becsült volatilitás 30%-ra emelkedik, a nyers szorzó 0.4-re esik. A 0.5-ös minimális kitettség azt jelenti, hogy a stratégia a célérték képlete által előírtnál nagyobb kockázatot vállal.

Ez három különböző korlátozó szabály. A stratégia specifikációjában külön-külön rögzítsük őket, és jelentsük, milyen gyakran lép életbe mindegyik. Ha a minta felében aktív a maximális korlát, akkor a célérték alatti realizált volatilitás egyszerűen a várható eredmény lehet.

3. hiba: A modellben folyamatosan, a számlán viszont ritkán súlyozzuk újra

Előfordulhat, hogy a visszateszt minden gyertyánál újraszámolja a kitettséget, míg a papírkereskedésben naponta egyszer ellenőrzik. Még ha ugyanazt a képletet használják is, ez két különböző stratégia. A gyakoribb újrasúlyozás gyorsabban reagál, de a becslési zajból megbízásokat generálhat. A határidős ügyleteknél a forgalom díjakat és potenciálisan finanszírozási kitettséget jelent; részvényeknél jutalékot, spreadet és piaci hatást. Az ismételten a spreaden átkelő kis módosítások költségesek lehetnek.

Vegyünk egy 100,000 dolláros portfóliót, amelyben a célpozíció 50,000 dollár. Ha a becsült volatilitás 47,000 dollárra módosítja a célértéket, majd a következő kereskedési napon 49,000 dollárra emeli, a napi szabály két nap alatt 5,000 dollár értékben kereskedik. A heti szabály csak egyszer kereskedhet, a megfigyelés időpontjától függően. Egyik ütemezés sem jobb automatikusan. A visszatesztnek azt az ütemezést kell modelleznie, amelyet a papírstratégia a gyakorlatban is követni tud.

Gyakorlati megoldás lehet az újrasúlyozási sáv: csak akkor kereskedjünk, ha az aktuális kitettség egy meghatározott küszöbnél jobban eltér a célértéktől. Ez csökkentheti a felesleges kereskedést, ugyanakkor a kockázat is eltávolodhat a célértéktől. Mutassuk be együtt a sávot, az ebből eredő forgalmat és a realizált volatilitást; ne tüntessük fel úgy a célértéket, mintha a sávnak nem lenne hatása.

Mit kell közölnie egy volatilitáscélzó visszatesztnek?

Legyen annyira áttekinthető a szabály, hogy valaki az inputok alapján meg tudja magyarázni a pozíció változását. Legalább a becslést, a nyers szorzót, az alkalmazott szorzót, a korlát vagy küszöb állapotát, a célkitettséget, a tényleges kitettséget és az újrasúlyozási döntést rögzítsük minden frissítésnél. Ezután azonos adatokkal, költségekkel és végrehajtási feltételezésekkel hasonlítsuk össze a változatokat.

Vizsgáljuk meg alaposan a legrosszabb heteket is. A stratégia a veszteségek előtt vagy csak után csökkentette a kockázatot? A fellendülés előtt vagy csak utána állította vissza a kitettséget? A válaszok nem döntik el, hogy megéri-e alkalmazni a kockázati szabályt. Azt viszont megmutatják, hogy valójában milyen szabályt teszteltünk.